Bors Mari

Bors Mária a nevem, ezt kaptam a szüleimtől, amikor erre a világra jöttem, ebben a testemben. Sokáig nem érdekelt a nevem, aztán nem igazán szerettem, míg végül, elfogadtam, megértettem és megszerettem. Ez a folyamat párhuzamos a saját lényem megismerésével és megszeretésével is. 

Ma már biztosan tudom, s érzem, hogy a lény-egem az, amit édesanyám is leírt rólam, amikor én még kislány voltam. Azt írta: „Marika mindig dudorászik, énekelget magában, aztán, ha zenét is hall, akkor azonnal táncolni kezd, és nagyon jókedvű lesz. Ha valaki jön hozzánk, arra mindig mosolyog és beszél hozzá. Amikor két éves volt, már akkor is mindenkire mosolyogva nézett és gagyogott az emberekhez. Később pedig azt szerette volna, ha mindenki nálunk alszik. Szeret babázni, és tanítani a babáit délelőttönként, délutánonként pedig orvosost játszik a kis barátaival. Szereti a szüleit és a nagymamáját, aki velünk lakik, szereti a házban lakó idős néniket, és sokat segít a házi munkában nekünk is és nekik is…”

Vissza